Ma kitaláltam, hogy hogy lesz a második szám. Megcsináltam hozzá a dobokat végig. Kicsit gáz, már az üres dobot is alig bírja a processzor, ez is egy tanulság. Később próbálkoztam gitárhangot csinálni, de nem sikerült. Ugyanazt már nem akarom ellőni, mint ami az elsőben volt, meg az egynek jó, de azért na. Kicsit majomkodtam vele, aztán elment a kedvem, úgyhogy paladog lett a vége. Ott legalább van sikerélmény, hehh.

Jó és akkor mi a tanulság?

Hát több is van. Azért más egy zenekarral egy stúdióban baszakodni, mert ott azért mindenkinek van egy csomó holtideje, amíg csak ülni kell a fotelban, és osztani az észt más munkájáról, hogy ez így szar, vegyék újra az egészet. Meg hogy ha már zenekar nincs, akkor azért jó, ha van egy hangmérnök (tudjátok, a dagadt stílustalan csávó, aki tizedmilliméter pontossággal huzigálja azokat a baszásokat a vonalas csúszkán), mert neki viszont végig meló az egész, és leszarja, hogy a zenekar órára fizet, ő haza akar menni, és ezért hajtja a dolgot. És néha még elfogadható javaslatai is vannak. Szóval a tanulság röviden annyi, hogy azért könnyebb, ha nem vagy egyedül. De hát végső soron mindenki mindig egyedül van a fontos pillanatokban, nemi gaz?

Ezen kívül?

Holnap megpróbálom megoldani ezt a gitárhang kérdést. Ha nem megy, akkor tovább próbálom a következő nap. És így tovább. Azért jó lenne mielőbb. Reggel azon gondolkodtam, hogy esetleg beleférhet egy harmadik hokiszám. Épp volna is egy kéznél. De most nem hiszem, hogy úgy lesz. Kicsit fáraszt ez a nagy faszlengető életvitel, lehet, hogy most kéne visszavonulnom. Elvégre már letettem az etalont...